DEMA szabadidős honlapja

Művészeteink  

Egy alkonyatba hulló napon lelked lelkemre festetted

és belezuhantunk egy pasztell-képzeletbe.

Versbe láncolt rím lettem neked,

és a hegygerincen felszaladtak a szavak.

Beleénekelted magad a neked szóló csendembe

és violinkulccsá nőttünk apró hangjegyeinkből.

Örvénylő táncunkban kezemre kulcsoltad kezed

és sasok szárnyán járjuk ősi ritmusunk.

Zenekarként zenged vissza léptemet

és új hangokat tükröznek az égen a csillagok.

Agyagból formálunk formátlan perceket

és bronzba öntjük a megpihenő kőszobrokat.

Színházszékek magányában maszkomat leveszed

és brokátfüggönybe burkolod meztelen vállamat.

Szivárványból ébredő álomszőttesemben öleltelek

ás járjuk tovább a zsugorodó végtelen tüzeit.

Asztalos –Varga Csilla

- Zohár -

egyetlen vers  

nincsenek már le nem írt mondatok, eldalolták az összes dalomat, megfestették a világ minden színét, minden történet darabokra hullott, hát akkor mit mondhatnék én arról, hogy keresem magamban azt az egyetlen meg nem írt verset, amely úgy mondja el megcsillanó vágyaimat, hogy közben ne érezzem, minden, ami egyben tart, hamis bizonyosság.

a betűket egymás mögé tenni végtelen lehetőség, ahogy éjjel a lámpafénynél sajog a testem és ősi mintákat karcolnak rám a szavak, enyhülnek az izzó gondolatok, ócska komódom mélyén száz éve írt utolsó levél ontja soha el nem mondott végső leheletét, és én lassan bontom ki belőle a kibonthatatlant,

a mégis megírt, egyetlen verset

Asztalos -Varga Csilla

- Zohár -

léggömböt álmodtam  

kiült a kertbe a szaladó idő, körbenézett a puha zöld párnákon,

ahol csatát vívtak a tücskök, megérintette az izzadó fűszálakat,

rámosolygott a kerítésen átbújó narancsszínre, körbeölelte a piros háztetőt,

belopta a madárszót, majd úgy döntött, nem rohan tovább.

én behunyt szemmel léggömböt álmodtam, lelkem megfestett,

 színes léggömbjeit.

szállnak fel a magasba érzékeim könnyed pillangói, kacagva nézem,

ahogy gyengéd csókot váltanak a nap felé rohanva, elmondják üzenetemet

a levegő urainak majd eltűnnek az egymásba karoló platánfák mögött.

de egyet még a karomra kötök. még látni akarom benne a képzeletemet,

tudni akarom, hogy még az enyém, akkor is, ha piros csíkot rajzol hófehér

csuklómra, ahogy szorosan öleli a szabadulni vágyó szalag.

észrevétlenül kel fel az idő a hintaszékből, kioldja kezem szorító akaratát,

könnyűvé varázsolja álmodó testemet, s én a léggömböm szárnyán lebegek...

ég és föld között

Asztalos-Varga Csilla

- Zohár -

bőröm bőröddel  

az éjjeli csendben a molylepke viszi át a fényt szobáról szobára, csapódva szinte leküzdhetetlen akadályokba, hogy a végén megpihenve nézzen farkasszemet a csenddel

felhúzott lábakkal ülök a sárgára festett villanyfényben, mellettem párbeszédbe bonyolódik a hallgatás a megnyikorduló karosszékkel, és némán figyelem bőröm apró lélegzetvételét

áttetsző hálót von a kéken zakatoló erek köré, mintha szívem minden dobbanását akarná összetartani, lüktetésekbe feledkezik olykor, s várja a képzeletemmel játszó finom érintést

rohannak mellettem az éjszaka hangjai, bőrömbe kapaszkodik a lépkedő fuvallat,az apró porszemek kikacagják az elmúlást, miközben keresem a rám rajzolt jövőt

...és bársonyba burkolt testemen nézem azt az óvatosan lüktető kis foltot, mely már tudja, milyen az, ha a bőröm bőröddel összeér

Asztalos-Varga Csilla 

- Zohár -

tűz-tánc  

táncba fognak az égen a tűzkazlak, apró pernyeként hullnak tenyerembe kívánságaim, s csak néha takarja el felperzselt valónkat a báránybőrbe bújtatott jéghideg levegő

eltáncolhatatlan táncba kezdenek bőrömön a csillagok, apró porszemek telepednek pórusaimba, lábam alatt lüktet a szomjas föld, s én szárnyaimat rajzolom az enyhet adó harmatcseppekbe

a végtelen küzdelemben nyakszirtemet esőcsepp-töredékek hűtik, előttünk fényes ágak-bogak kapaszkodnak egymásba, törnek az ég felé a roppanásba táncoló lángok és a földön hamuvá válnak a gyűrt gondolatok.

rádobjuk a megcsonkult tegnapot, a gyorsan égő jövőt, vállamra száll a ma és fázós kezemmel kisimítom hajam arcodból

ajtó....

minden olyan volt, mint amit hét lakat alatt őriztek. sápadt bútorok a szobában, papírgalacsinná gyűrt emlékek a sarkokban, a félig leszakadt redőny résein át kapaszkodott be az utcai lámpák fénye, porosan lélegeztek az ott felejtett könyvek, s pókhálót font az idő, ahogy a karosszékbe süppedtem.

figyeltem a kintről éledő hangokat. éreztem lépteit a lépcsőn, mely ajtómig vezet, tudni akartam, hogy mit tesz, velem vagy ellenem... jön-e tűzvész, melytől lángba borul a szoba, s égek-e majd porrá megfakult emlékeimmel.

ott neszel még most is, megnyugtatja izzó lelkemet, de lázadó testem újra és újra nekifeszül az ajtónak, támasztja erősen, mert így jó, én bent, s ő kint, közöttünk a szú rágta fadarab, mely úgy választ el, hogy szorosan összetart.

képzelt szívdobbanás  

meztelen lábamat ölelték a mámoros fűszálak,ujjaim között csókot váltottak a hangyák, markomból peregnek a percszemek, mikor a folyó partjára megérkeztem.

körbe vett a daloló madársereg, zsong belém az erdő, lassan mossa szét az idő, az égre dobált haragos fellegeket.

hátamhoz simítom a rét színes virágait, kinyújtott két karommal kereslek, kavicsba markolok, sima, formátlan, apró tények, melyek formálnak a folyóparton, réten, földön és égen.

felettem elrepül sorsom, testemre feszülnek a kiszabadult gondolatok és a csend nélküli csendben hallgatom képzelt szívdobbanásod

Asztalos-Varga Csilla

- Zohár-