DEMA szabadidős honlapja

Istenkereső  

Felettem gomolyog az éjszaka és én csendben kiáltok a lángoló égbe, de ott fagyosan néma marad minden és nem szülik meg a választ a kihűlt menny Angyalai,hát keresem-kutatom tovább, bennem feléled-e az Isten.

De oly' sok az értelmezhetetlen zaj, a mélyre rántó örvény és én csak remélem, hogy sólyomszárnyként egyszer átölel a végtelen.

Kiszakadnék a mindennapok őrült körforgásából, a felszentelt vágyak megszentségtelenített fájdalmából, az újra és újra félre álmodott álmokból, a letagadott valóságból.

Mondd, hova tegyem a lábam, hogy a következő lépés ne a szakadék, hanem a föld kérges pereme legyen és ne kelljen félnem attól, hogy valaki ott áll, letaszít, de a halálos csöndben mégis fogja kezem?

Merre jársz ilyenkor? Hajlott hátú, vén Istenem?

Asztalos-Varga Csilla

-Zohár-

Még  

Még utolsót simít rajtad az elköszönő napsugár, még párás lesz a pohár, ahogy kúszik le benne az aranytáncot járó buborék, még együtt rugdossuk az elfáradt járdaszegélyt, még megfürdik a sárlepte pocsolyában egy kismadár, még hegyeket mozgat meg a leütött basszus, még beleolvadsz egy tekintet mélységébe, még ölelkeznek szempilládon egy dal utolsó könnycseppjei, még vitázol, szeretsz, énekelsz, ölelsz...

Még ott állsz a búcsúzáskor.

Veled  

Százezer éve, hisz' ez már a végtelen,

gurulnak szét a karcoló kövek bennem,

s bennük a kőbe zárt, dermesztő félelem.

Lábam alatt szétszakadnak az utak,

összeütközik előttem az ég és a patak,

s harsogva csobbannak kövekként a szavak.

Arcomat karmolják kavicskönnyeim,

forrón éles szavaid szabdalják kezeim,

s az alkony vörösében a szél hűti izzó sebeim.

Vártál. És én a sziklaszirten melléd állok,

káprázatként átöleled a villám sújtotta világot,

s Veled a mélység már nem szakadék, csak egy árok.

...............

Istenkereső  

Felettem gomolyog az éjszaka és én csendben kiáltok a lángoló égbe, de ott fagyosan néma marad minden és nem szülik meg a választ a kihűlt menny Angyalai,hát keresem-kutatom tovább, bennem feléled-e az Isten.

De oly' sok az értelmezhetetlen zaj, a mélyre rántó örvény és én csak remélem, hogy sólyomszárnyként egyszer átölel a végtelen.

Kiszakadnék a mindennapok őrült körforgásából, a felszentelt vágyak megszentségtelenített fájdalmából, az újra és újra félre álmodott álmokból, a letagadott valóságból.

Mondd, hova tegyem a lábam, hogy a következő lépés ne a szakadék, hanem a föld kérges pereme legyen és ne kelljen félnem attól, hogy valaki ott áll, letaszít, de a halálos csöndben mégis fogja kezem?

Merre jársz ilyenkor? Hajlott hátú, vén Istenem?

Asztalos-Varga Csilla

-Zohár-

Még  

Még utolsót simít rajtad az elköszönő napsugár, még párás lesz a pohár, ahogy kúszik le benne az aranytáncot járó buborék, még együtt rugdossuk az elfáradt járdaszegélyt, még megfürdik a sárlepte pocsolyában egy kismadár, még hegyeket mozgat meg a leütött basszus, még beleolvadsz egy tekintet mélységébe, még ölelkeznek szempilládon egy dal utolsó könnycseppjei, még vitázol, szeretsz, énekelsz, ölelsz...

Még ott állsz a búcsúzáskor.

Veled  

Százezer éve, hisz' ez már a végtelen,

gurulnak szét a karcoló kövek bennem,

s bennük a kőbe zárt, dermesztő félelem.

Lábam alatt szétszakadnak az utak,

összeütközik előttem az ég és a patak,

s harsogva csobbannak kövekként a szavak.

Arcomat karmolják kavicskönnyeim,

forrón éles szavaid szabdalják kezeim,

s az alkony vörösében a szél hűti izzó sebeim.

Vártál. És én a sziklaszirten melléd állok,

káprázatként átöleled a villám sújtotta világot,

s Veled a mélység már nem szakadék, csak egy árok.

...............

Istenkereső  

Felettem gomolyog az éjszaka és én csendben kiáltok a lángoló égbe, de ott fagyosan néma marad minden és nem szülik meg a választ a kihűlt menny Angyalai,hát keresem-kutatom tovább, bennem feléled-e az Isten.

De oly' sok az értelmezhetetlen zaj, a mélyre rántó örvény és én csak remélem, hogy sólyomszárnyként egyszer átölel a végtelen.

Kiszakadnék a mindennapok őrült körforgásából, a felszentelt vágyak megszentségtelenített fájdalmából, az újra és újra félre álmodott álmokból, a letagadott valóságból.

Mondd, hova tegyem a lábam, hogy a következő lépés ne a szakadék, hanem a föld kérges pereme legyen és ne kelljen félnem attól, hogy valaki ott áll, letaszít, de a halálos csöndben mégis fogja kezem?

Merre jársz ilyenkor? Hajlott hátú, vén Istenem?

Asztalos-Varga Csilla

-Zohár-