Sssss...

Hallgatom az esőcseppek sustorgását, a terasztetőről

 cseppenő víz hangját, a szélcsengő beszélgetését a szellővel.

Érzek…

Érzem az izomszálaim mozdulását ahogy a gyakorlat hatására

megnyúlnak, összehúzódnak, vérrel telnek meg.

Érzem a sérült részek jelző fájdalmát.

Figyelek.

Figyelem a kar izmait ahogy a fekvőtámaszt végzik...

szálanként érzékelem a megfeszülést, elernyedést. Nem kapkodok,

lassan élvezettel nyomom egyiket a másik után.

Élvezem ahogy mozdul a testem, élvezem a ferdepadot,

a súlyzók nehezét, az energiát, ami mozdít.

Nem rohanok...nem számolok.

Nincsenek szériák...nincsenek etapok...mozgás van...

mozgatom a testem. És közben hallgatom ez eső hullását...

a szél simogatását a bőrömön...a veríték araszolását.

A sarkamra ülve pihenek.

Csak lélegzem, és lazítok.

Érzem az eső illatát...a szmog mentes levegő ízét az orromban, tüdőmben...Minden egyes beszívott korty levegővel nyugszom...

csillapodik a pulzus, csihad a vér zúgása.

Megnyugszom...

A következő szintre léphetek…

Alázattal emelem le a tartóról az acélt,a szertartás minden

részletét betartva fűzöm a hakamába….

Mindennek a helyén, harmóniában kell lennie.

Butának tűnhet, de ezek az ösztönig begyakorolt mozdulatok

békét hoznak, még ha majd szétvet is a feszültség.

És ugyan így kisimít az eső.

Az esőben csiszolgatása a tudásom picike szeletének.

Ilyenkor nincs világ, csak létezés van.

Lassan lépő talpak, az egyensúly harmóniája, a vágás tökéletes íve,

majd új lépés és új vágás, hárítás.

Tánc az esőben egy nem létező ellenféllel...

küzdelem ellenem magamért, értem.

Nem figyelek....nem fókuszálok.

Egyszerre látom a tartásban a kard hegyéről lecseppenő vizet,

a tuja szelíd imbolygását, a szélcsengő billegésével….

Nem számít hogy jól csinálom e hogy szakértő dicsérne e,

vagy hogy így kell e ezt művelni. Itt ebben a pillanatban létezésem

minden pillanata benne van....ez vagyok.

Hibáimmal erényeimmel, tudásommal, ez vagyok.

És megbékélek.

Megbékélek míg tisztogatom a kardot, míg visszahelyezem a tartóra.

A tus alatt ahogy a langyos víz mossa a bőröm és őselemként mossa a lelkem is. Megbékélek mikor tiszta ruhát húzok, mikor kiülök a terasz hintaszékébe. Megbékélek az első korty italomtól, az első korty füsttől.

Közel s távol nincs most ember.

Egyedül vagyok.

Hallgatom a világot.

És megnyugszom, mert még ha nincs is szemünk olykor látni,

azért mégiscsak szép a világ…..

 

 

-Szellemlovas -

 

Üdv öreg barátom!

 

 

 

Ha az élet megfeszít mint sodronyt, akkor válik el ki mennyit ér az életedben.

Láttam ahogy jöttek ma.

Lárva arcal ismételgették

"- Őszinte részvétem-"

Érzelmi rezonancia….

 

 

Kő.

Régi ismerős.

 

Nem megfogható, nem... nem hozzáérhető.

 

Nincs színe, nincs tapintása.

 

Súlya van.

 

Nehéz mázsái, mely a mellkasomat nyomja.

Számtalan helyen, és helyzetben hajtottam álomra a fejem.

 

Aludtam fűben, laktanyában, sátorban, hóban,

házakban, szállodákban.

 

Valahogy mindig egy kicsit otthon éreztem magam,

 mert olyanok vettek körül, vagy aludtak mellettem,

 akik társaim voltak.

 

Barátok bajtársak, társak, szerelmek...

 

 

 

És most itt ülök...

 

És nem pihentető...

 

Már próbálkoztam...

 

Áthajtottam magam az izomremegős, fájdalommal

szigorító edzésen, üldögéltem a sarkamon.

 

Elcsitultam, majd újra háborodott a lelkem:

 

- Ez nem az én otthonom.....

 

Nézem az órát...

 

Figyelem a múló percek villogó kettőspont jelzőjét...

 

Várom, hogy álmosodjak...

 

Várom, hogy ne álmodjak szörnyeket...

 

Várom, hogy pihenjek....

 

Kellene....

 

Holnap megint nap lesz...

 

Döntéseket kell hozzak, felelősséget kell vállajak másokért,

 álmodnom kéne mások részére élhető otthonokat.

 

Vajon meddig bírom?

 

És azután?

 

Mennyi van még bennem?

 

És tényleg azt teszem, amit kell?

 

Biztos, hogy jó felé tevékenykedek,

ez lenne az élethivatásom, vagy változtatnom kellene?

 

Úgy látszik, az agyamra megy a kialvatlanság.

 

 

 

 

 

Bejegyezte: Szellem

 

 

 

 

-Szellemlovas-

Kicsi Csillag….