DEMA szabadidős honlapja

Tanmese…

A leány már régóta várta, hogy eljöjjön érte a deli herceg hófehér paripán, és akkor a többi lány pukkadozhat irigységében, hogy ő a legszerencsésebb a kerek világon.

Apja már aggastyán korban volt, kellett az örökös, így hát meghirdette leányát és fele királyságát.

Utóbb ezen változtatott : az egész királyságát.

Festőket hivatott akik szebbnél-szebb festmény készítettek.

Igriceket, akik csodákat zengtek szépségéről, jóságáról.

Teltek múltak a napok, mikor galambpostával megérkeztek a jelentkezők nevezései. Egyik jobb volt, mint a másik, kívánni sem lehetett volna jobbat. Mind tanult, délceg, jóravaló kérő volt. Nagyon izgatott volt a leány, leste minden nap a távolba vesző utat, vajon mikor pillantja meg a kavargó porfelhőt, s benne a vágtató szerelmét.

Teltek-múltak a napok, hetek...s úgy fél év elmúltával valami apró kis porfelhő szállt fel a horizonton. Felmászott a leány a bástyafalra, hogy szemügyre vegye a messzeséget és benne azt a mozgó kis pontot.

Már egy hete a a falon töltötte az éjt és a nappalt. Alig aludt és evett, alig volt ereje, mikor megpillantotta a közeli liget mellett a lovast. Szeme kikerekedett, arca szinte belesápadt. - No nem, ez nem lehet ......Egy göthös gebe poroszkált az úton, hátán egy valamikor deli legény. Most gyér haját borzolta a szél, bajusza lekókadt, gacsos lábával szorította a ló sovány oldalát, hogy hatalmas rezgő hasát egyensúlyba tartsa.

Látása sem volt már a régi, mert hiába meresztgette a szemét, nem látta a szépséges lányt a várfalon. A lány közben feleszmélt, ledöcögött a száz lépcsőn és mire a kapuba ért, abban a pillanatban meglátta a lováról nagy nyögések közepette lekászálódó vitézt. Addig forgolódott, kepesztetett, míg végül arccal a ló faránál kötött ki. A lány csípőre tette kezét, majd hahotában tört ki és a fenekére zuttyant. A vitéz is lekászálódott a gebéről, ám amikor megfordul és szembe találta magát várva várt szerelmével olyan röhögő görcsöt kapott, hogy rengő hasa nem tartotta meg bő gatyáját és lassan lecsúszott róla. A fényképen látott csodálatos szépség egy nagyfenekű, lógó mellű vénség volt.

Tátott szájában itt-ott kalandozott egy-egy fog, ifjúkori szépségének nyoma sem volt már.

Mikor jól kinevették magukat, rájöttek, hogy talán jobb lett volna a valóságot lefesteni, akkor nem érte volna őket ilyen csúnya meglepetés...

.-Dema-

A vihar elvonult, a faleveleken megülő esőcseppeken már megcsillant az előbukkanó nap fénye.

A vadul hömpölygő folyó partján ház előtt ült, hátát a fa széles törzsének támasztotta...felhúzott lábait karjával átölelte.

Arcát a nap felé fordította...résnyire nyitott szemében könnyein át apró gyémántként szikrázott az egyre fényesebben ragyogó nap.

Lelke még borzongott...a magány dermesztő ereje nehezen engedett fel.

Nem mozdult a kutya sem...lábait fejére hajtva laposakat pislogott...

megérezte a bánatot, mely a nőt körülvette.

A madarak feléledve az eső hűsítő erejétől hangos ricsajba kezdtek...a természet élte tovább a maga életét.

A könnycseppek utat találva legördültek az arcán, de nem mozdult, hogy letörölje.

Ekkor megpillantotta a fény mögött a szivárvány-kaput...a természet ajándékát.

Megmozdult...kezét szeme elé téve csodálattal nézte.....szája mosolyra húzódott.

A kutya megérezte a változást...

Közelebb húzódott és biztatásként megnyalta a nő kezét.

Hálából megsimogatta a kutya fejét, aki azonnal felugrott és farkát csóválva ugrálni kezdett.

Lassan felállt... feltűrte a nadrágja szárát és elindult a parton a kutyával.

Csodálta a vizet...a természetet, amely újra és újra meg tud újulni.

Léptei felgyorsultak, majd futni kezdett az őt lehagyó eb után.

Nevetése és a kutya ugatása visszhangzott a folyóparton.....

Rég volt, azóta sok év eltelt, de akár most is lehetne…

Az élet küzdelem, de a cél elérése, az álmok megvalósulása mindezt feledteti és ez elégedettséget, örömet, értelmet ad az életünknek….

Soha nem adom fel…..

-Dema-

Eltelt 1 év, hogy a kisfecském önállósította magát...

hasznosította a tanultakat és visszatért a saját világába...

Most augusztusban újból megismétlődött a tavalyi eset...

egy kis fecskefióka libegve-vitorlázva szárnyain, lepottyant a fűbe.

Mivel láttam, nem tudtam ott hagyni:

 felvettem és beletettem a már meglévő kalitkába.

Nagyon kicsi volt még, a háta még itt-ott pelyhes volt.

Sajnos egy falatot sem evett, inni is csak kényszerből.

A kalitkán nagyon nem szerette...amennyire erejéből futotta, próbálkozott a nyílásoknál átbújni.

Mikor kivettem, elcsendesedett és elaludt a tenyeremben.

Amíg olvastam, vagy néztem a tv-t a nyakamba tettem...befúrta a kis fejét a nyakam hajlatába, vagy a pólóm nyílásába.

Letettem a szőnyegre, én pedig a másik végéről a kezemmel hívtam...szegényke a fejét letette a talajra, lábaival, szárnyával segítette magát és a begyén csúszva odajött hozzám és felmászott a tenyerembe...

Ezt minden nap 1-2 alkalommal eljátszottam vele....2 nap után már a hangomat is megismerte, mert elbújt egy sarokba, amíg kimentem a szobából és amikor hívtam megindult azzal a furcsa csúszó-repülő mozdulattal és egyenesen felém jött.....bele a tenyerembe...

4 napig élt, mivel semmit nem evett, csak egy csepp vizet....

Nagyon sajnáltam, amikor reggel mozdulatlanul találtam...hihetetlen ragaszkodó tud lenni még egy ilyen természetben élő madár is, ha törődnek vele....

-Dema-

Csodálatos az Élet….tele van meglepetésekkel…

Olyan, mint egy szivárvány eső után: van benne öröm, fájdalom,

szerelem, csalódás, barát, ellenség, hazugság….

Amíg gyermekek vagyunk, csak a jó oldalát látjuk….akkor csak az

apróbb dolgokat vesszük észre: karmolás, harapás a kézen, térdek lehorzsolása, hajhúzás, verekedés-veszekedés majd a nagy kibékülés a barátokkal megfelelési kényszer óvodában, iskolában, otthon…

És kezdődik minden elölről…..

Aztán kilépsz a védőháló alól…..neked kell alakítanod a színeket a szivárványodban, neked kell kiválasztanod, hogy ki legyen ebben a

Segítőd, a társad.

Lehet jól és rosszul választani, ebben nem tud senki segíteni….

Én bezártam az ajtót, de sajnos a kulcsot is eldobtam……

Szerepet játszottam: a magabiztos, független nőt, aki 100 %-ban akart megfelelni a munkahelyén és a gyermeknevelésben…..

Magánélet….?

Az nem volt…..

Érzelmek….?

Biztos helyen elfojtva….elzárva….hosszú időre.

Már azt hittem, hogy soha nem kerülnek felszínre, amikor minden megváltozott….

Valaki belépett, berobbant az életembe…..olyan érzelmeket hozott felszínre bennem, hogy nem hittem:

ez létezik….ez bennem van….ez én vagyok….

A szerelem csoda…..boldogság…eufória….

De azt nem tudtam, hogy lehet fájdalmas is…érdekes ellentmondás.

Ha beszélek vele kitölti a lelkemet…érzem, hogy a részem….hozzám tartozik.

Ha nincs napokig, akkor annyira hiányzik, hogy szinte fáj……

Nagyon fáj……de nem cserélném el ezt az érzést semmiért a világon….

Az én szivárványom így szép…..így teljes….Vele….

Hogy meddig…?

Nem akarom tudni….

Csak a Ma számít…..

-Dema-

...pakolgatás közben a sok lim-lom között, - ami valamikor még értéket képviselt

 -, találtam egy tejeskanna fedelet....ez egy különleges fedő volt....még gyerekek voltunk...háztól hoztuk a finom, meleg, habos frissen fejt tehéntejet....

egyik nap édesapám kijelentette:

no...mától a két naccsága fogja hordani a tejet....

- ezek a naccságák mi voltunk a húgommal...-

a baj az volt, hogy este 7 óra körül lehetett tejért menni, mert akkor fejték  a teheneket....persze ez el is húzódott....a folyóval párhuzamosan egy kis patak folyt a városon keresztül, és ennek a partján kellett menni....sötét volt, a laktanya területe hosszan elkerítve betonkerítéssel....időnként csak a lovak

nyerítését lehetett hallani, ahogy futtatták őket.....no meg a fák és a bokrok a parton.....kézen fogva mentünk szorosan egymás mellett, annyira féltünk...

amikor a húgom elkezdett énekelni félelmében, no akkor kitört belőlem a nevetés......

a végén vihorászva futva tettük meg az utat...

hazafelé már a baglyok is huhugtak, előjöttek a kutyák, macskák a sötétből...mi meg nem voltunk valami nagy hősök....miközben bátorítottuk egymást kipróbáltuk a tejeskanna forgatást....unokaöcsénk egyszer elkísért bennünket,és hülye ötleteknek nem volt híján.....ő mutatta meg...

nos: fogod a kanna fülét, mutatóujjaddal lefogod a kannatetőt és kinyújtott karral elkezded pörgetni-forgatni a kannát.....addig üresen próbálgattuk és nagyon jól ment, nem folyt ki belőle semmi...

de most tele volt tejjel....nehéz is volt....

mivel én voltam a nagyobb, és az okosabb   mondtam a húgomnak, hogy legyen ő az első aki kipróbálja.....

szegény még kétszer sem forgatta meg a kannát máris a fejére ömlött a tej egy része....

volt is fenyítés amikor hazaértünk.....nem is próbáltuk megismételni....

csak éppen mindig leittunk a tejből fél litert mire hazaértünk....hallottuk, amikor a szüleink mondogatták: biztosan a habot is belemérték....

ha nincs a kanna tető, ez a kis történet is elfelejtődött volna....

-Dema-

Megidéztem a múltat…..

Úszni voltam és gondoltam pótolnom kell az elveszett kalóriákat. Finom sonkás szendvicset készítettem uborkával és paradicsommal.
A szendvicsek után a szokásos alma következett.
Elkezdem törölgetni az almákat és közben néztem az egyik tv csatorna show műsorát. Tragikus  emberi történetekkel foglalkozott és nagyon lekötötte a figyelmemet miközben az  almákat úgy kifényesítettem, hogy csillogtak-villogtak.
Ahogy fogtam, forgattam a kezemben a két almát, eszembe jutott gyermekkorom egyik eseménye, ami az almákhoz kapcsolódik.

Én 8 éves lehettem a húgom pedig 4 éves.
Mondanom sem kell, hogy mindig ott volt ahol én, egy perc nyugtom nem volt tőle.
Általában irodást, tanár nénist szoktunk játszani. Mint mindig most is megkérdeztem tőle:

-    Ma te mondhatod meg mit játszunk?

A húgom nem sokat gondolkodott, egyből rávágta:

- Asszonyost!

Ez azzal járt, hogy kidekoráltuk magunkat. Elloptunk egy doboz gyufát.....felét elgyújtogattuk, de még mindig nem volt szép fekete szemöldökünk. Akkor a húgomnak eszébe jutott, hogy a pincében van szén.
Persze öklömnyi darabok voltak, de jobb volt, mint a semmi.
Nekiálltam a húgomat feljavítani, de vég nélkül vihorásztam, ami csak rontott a helyzeten.
Már tiszta fekete volt a szeme felett, és még össze is ért a rajzolt szemöldök .A zsebéből előkerült anyukám rúzsa, de azt már a kis tökmag egyedül akarta csinálni egy törött tükörben.
No meg is volt az eredmény! Akkora szájat festet magának, hogy a füléig szaladt.
Én meg csak fetrengtem a nevetéstől!!

Igen ám! De nem volt cicink!

Nosza, fel az almafára, mint az újdonsült majom, és kerestem megfelelő almákat.
Persze az én almáim egyformák voltak, a húgomnak két különböző jutott. Volt is ebből kemény vita, de nem engedtem!
Hónaljban megkötöttük madzaggal a ruhánkat, csak az volt a baj, hogy minden mozdulatra kétfelé csúsztak az almák. Magas sarkú cipőt is gyártottunk, mert a nőiesség az is kellett.
A szandálba a sarkunk alá félbetört kukoricacsutkát tettünk.

Ha tudtuk volna!

Mivel összevesztünk, legalább 2 kört futottunk az épület körül, és addig teljesen felsebezte a csutka a sarkunkat.
A játékból nem lett semmi, mint mindig, ha vita lett a vége.
A húgom sírva felrohant és árulkodott.
Olyan fertelmesen néztünk ki a hatalmas vörös szájjal, a fekete kétujjnyi vastag összenőtt szemöldökkel, ami a sírástól csíkokban lefolyt az arcunkra, elöl egy alma, a hátunk közepén a másik, hogy apukám szája tátva maradt, majd vette a lapot és elkáromkodta magát:

-  Azt a krucifixes hétszázát mutter!
Hozzad már a fokhagymafüzért, mert két istentelen ronda boszorkánykölök keveredett be a konyhába!!-

A tükör elé állítottak bennünket büntetésből, 1 óra hosszat ott kellett állnunk, hogy csodáljuk művészi munkánk gyászos maradékát.
Persze mi - ahogy a másikra néztünk- szabályosan nevető görcsöt kaptunk a látványtól. 
Egy ideig megvolt a böjtje, mert étkezéskor, ha összenéztünk, elfogott bennünket a nevetés, kifújtuk a levest a kanálból, mire mind a ketten kaptunk egy-egy büntető sarkot a konyhában.

Persze a végén szüleink sem tudták visszafogni nevetésüket, és a két pórul járt „asszonyt” felmentették a büntetés alól.

- Dema -