A rózsa
Délelőtt kiment sétálni a közeli parkba. Folyton utazott, csak úgy a két lábán, egyik magányból a másikba. Mint a fogságban tartott vadállat ketrec és kifutó között. Mintha a szüntelen mozgás elvezetné valami titkos kijárathoz, állandó éberségre kényszerítve minden idegszálát. Honnan ez a csillapíthatatlan kényszercselekvés, aminek semmi értelme, vég nélküli, céltalan bolyongás az őrültekre jellemző valótlanság elfogadását kóstolgatva. Kereste a régi lábnyomait, a téglatörmelékkel felkarcolt évtizedes ugróiskolát az öreg bérház dohos szagú udvarán. A boldogtalan gyerekkort, amikor még hitte, hogy minden évben van karácsony, s egy türelmes angyal csak miatta szöszmötöl a Göncölszekér jobb első kerekén törökülésben dúdolgatva: "betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet, minden, mint a nagyapó bajsza, hófehér lett, minden, mint a nagyanyó haja, hófehér lett, csak a feketerigó maradt feketének". Leült egy padra és nézte a tavon ringó sárga tündérrózsákat. Nem jól van elrendezve ez a világ. Bekattant egy gondolat "a százszorszépek hatása a gammasugarakra" - mi ez? Egy film, vagy könyv címe? Vagy csak beszélgetnek az agyféltekéi egymással? Akkor már lehajtott fejjel az előtte futó ösvényre meredt fókuszálatlan, üveges tekintettel. Hirtelen feleszmélt. Belépett a látószögébe két zöld gumicsizma.
- Jó napot! - az öreg parkőr állt meg előtte. Ismerték egymást, itt szoktak találkozni, régebben beszélgettek erről-arról, nevettek is olykor. Most hallgattak. A férfi közelebb lépett, lassan felé nyújtotta a kezét. Egy szál sárga rózsát tartott benne. Átadta a nőnek, és szó nélkül tovább ment.
Fogta a virágot, elhomályosodott a szeme, a könnycseppek csiklandozva futottak végig az arcán. Beszivárgott a sós víz a szája szegletén. Két perc múlva már a lakásában volt, ült a konyhában, letette a rózsát az asztalra. Egy kislányt látott, sok-sok évvel ezelőtt az iskolapadra könyökölve. Előtte üres papírlap, a táblán egy mondat: "nyári élményeim". Csak fészkelődött, sehogy sem talált fogást a témán. Letépett egy rózsaszirmot. Kettőt, hármat, aztán tenyerébe ölelte a megcsonkított virágot és letépte a száráról. Lassan engedett a szorításon, egyenként nyíltak az ujjai, kezét magasba emelte, s rezzenéstelen közönnyel figyelte a vitorlázó szirmok céltalan útját. Bal kezében még mindig a szárat tartotta. Hüvelykujját a hegyes tüskére nyomta, látni akarta a dolgok egymásra épülő törvényszerű folyamatát. Nem érdekelte a fizikai fájdalom, felkészülten várta az eredményt, a jutalmat, a befejezettség leheletnyi nyugalmát. Egy piros orrú pöttöm nyúl szaladt cikázva a frissen hullott pihe hóban. A nő rámosolygott a kövér vércseppre, közelebb hajolt, s alig hallhatóan megszólította:
- Hé! Az elveszett szánkódat keresed?
http://egyszervolt.hu/dal/content/kalaka-betemetett-a-nagy-ho.html
-pop road-
A
minap temetésen voltam. Nem mondhatnám, hogy felemelő érzés temetésekre járni, de mindenképpen gondolkodásra, egyfajta számvetésre sarkallja az embert.(Drága megboldogult nagymamám az utolsó éveiben sportot űzött abból, hogy temetésekre járt. Nem, nem ismerősökére, rokonokéra, hanem az újságok anyakönyvi híreiből kinézte az időpontokat és elment. Nem tudni miért. Talán felkészült a közelgő halálra, és belenevetett a torz pofájába. Nos ez a nagymamám mondta időnként ilyen temetésekről hazatérve, hogy "Jaj fiacskám! Gyönyörű temetés volt!" )
Szóval temetésen voltam. Egy szomszédomén, aki nem volt öreg. Bő negyvenes. Rákos volt. Becsületes, szerény, dolgos ember. Három leány gyermekét nevelte fel és tartotta el egyedül kőműves segédmunkás jövedelméből, mert a felesége húsz éve elhagyta. De nem is ez a lényeg.
A temetésen alig voltak. Talán tízen. És ebbe azt hiszem a papot is beleszámoltam. Elgondolkodtam, hogy vajon mi is az emberi élet értékmérője. Számít-e az, hogy hányan állják körül önsajnálat fájdalmától eltorzult arccal a koporsónkat? Mi határozza meg földi létünk értékét? Biztosan értékmérő az, hogy milyen nyomot hagyunk magunk után. Mit hagyunk itt a hét és fél méter körmön, a tíz és fél méter hajon, a huszonhat köbméter vizeleten, a harminc tonna székleten és a tíz-tizenöt liter könnyön felül. Írtunk-e könyveket, építettünk-e hidakat. Hagytunk-e lábnyomot a Holdon, vagy diktátor hadvezérként hány emberélet kioltása szárad a lelkünkön. Ezek mind-mind meghatározzák az értékünket. Azonban én úgy érzem, az igazi értékünket az fogja majd meghatározni, hogy hány embert nevettettünk meg, hánynak mondtuk meg az igazságot, hánynak adtunk enni amikor éhezett, inni, amikor szomjazott, takartunk be, ha fázott. Hány ember arcáról töröltük le a könnyet. Hány új életet adtunk a világnak. Hány embertársunk gondol majd ránk szomorú szeretettel.
/BKM/
Látomás…
Már csak a szemét láttam... semmi mást. Csak a szemét. Hogy csillogott! És úgy nézett rám, olyan szenvedéllyel, hogy már az első percben úgy éreztem beleőrülök. Körülöttünk a társaság, a zene, minden egy ködös-homályos felhővé olvadt. Aztán elindultunk keresztül a hídon, közben beszélgettünk, az élet értelméről filozofálgattunk... Karját vállamra tette, magához húzott. Így andalogtunk kettesben a pesti utcákon.
http://www.youtube.com/watch?v=7Alt-9lCnmo&feature=related
A hidat elhagyva, egy kanyargós ösvényre térünk rá ... Hatalmas tölgyfa kapu nyílik ki előttünk... szűk csigalépcsőkön haladunk felfelé, körös körül fáklyák pislákolnak, majd egy kerek toronyszobában találom magam vele... . Mi ez? filmforgatáson vagyok? vagy visszamentünk az időben és egy ódon kísértetjárta kastélyba tévedtünk. A nyitott ablakokon beszökik a szél. Hűvös fuvallat érint meg. Átölel... magához húz, megsimítja az arcom, a hajam... lágyan megcsókol. Férfias illata úgy hat rám, mint az ópium.
Egy tágas terembe vezet. Egy pillanatra körülnézek, a túlsó végen ezeréves kandallóban tűz ropog, előtte hatalmas puha szőnyeg hever, talán egy elejtett vad bundája. Gazdagon terített asztal vár bennünket, fenséges ételekből falatozunk, házigazdám édes borral kínál... a háttérben halk gitárzene szól...
Vacsora után leheveredünk arra a puha szőnyegre a kandalló előtt. Mécsesek százai vibrálnak, halkan beszélgetünk... Egyre közelebb jön, a fülembe súgja "hercegnőm, fogadd el ezt tőlem" majd egy varázslatosan csillogó, az óceán színét idéző köves gyűrűt húz az ujjamra... Végignézek magamon és meglepődve látom, hogy egy hosszú selymesen csillogó mélykék ruha van rajtam, elől fűzővel... hercegem ekkor finoman kioldozza a fűzőmet...
Arra eszmélek, hogy kint világosodik. A tűz kialudt a kandallóban. Az ágy üres és kihűlt. Elindulok. Lefelé a szűk csigalépcsőn. Majd tovább botorkálok, helyenként koromsötétben. Labirintusszerű folyosókon bukdácsolok. Hol a hercegem? Didergek. A végtelennek tűnő folyosókon haladva, súlyos, vasrácsos ajtókat találok. Pici ablak van mindegyiken. Mint egy börtönben. Némelyikből halk nyöszörgés hallatszik.
Néhol nem égnek már a fáklyák és alig van fény, az egyenetlen köves padlón botladozom, el is esek egyszer, a ruhám elszakad. Megfulladok. Az ajtók mögötti szobákból kiszűrődő keserves nyögések, sikolyok halálra rémítenek. Megállok, és benézek egy kis ablakon. Egy gyönyörű nőt látok. Hosszú, vörös hajkoronája a derekáig ér, megtört arccal néz rám: menekülj... Kétségbeesve hátrálok a következőhöz, ott is egy nőt találok. Zilált ruházatú, fekete hajú amazon. Ott fekszik egy ócska ágyon, tébolyult, üres tekintettel bámul rám. Nem szól semmit, csak int a kezével, mintha azt mondaná: fuss...
Ebben a pillanatban dübörgő léptek zaja közeledik. Mindjárt itt vannak értem. Kiabálnak. Menekülök...
Már tudom. Ez a Kékszakállú herceg vára. Itt az alagsori börtönében tartja fogva megunt, eldobott szerelmeit... ekkor meglátom a folyosó végén a nyitott ajtót... Kékszakállú már vár... és csábítóan mosolyog rám.
Futni kezdek... és csak futok... futok...
Izzadtan, kimerülten ébredek... kimegyek fogat mosni, belenézek a tükörbe és kiejtem a fésűt a kezemből: egy ismeretlen kékköves gyűrű van az ujjamon.
-Maya-
El tudod engedni...
Az egyik legnagyobb probléma, hogy nem tudod elengedni a dolgokat. Csak nézd meg, hány fölösleges tárgy vesz körül, a nagy gyűjtögetésed eredményeképpen. Hány ruhadarabod, használati tárgyad vesz körül, amihez már évek óta nem nyúltál. De mégis ott van, szűkké tesz, bezár, fojtogat. Akkor is, ha nem veszed észre. Halott dolgok. S ugyanez van az érzéseiddel, a kapcsolataiddal is.
Ugyanez van benned, a gondolataidban, az érzéseidben, a vágyaidban. A boldogságodban és a boldogtalanságodban. Az örömödben és a fájdalmadban.
Ugyanabban a gondolatörvényben kapálódzol napról napra, s közben nem változik semmi. Ugyanazokhoz az emberekhez kötődsz –valami megmagyarázhatatlan mazochista módon –akikben csalódtál. Valami érthetetlen módon bizonyítani akarsz a téged gyötrőknek, hogy te mégis jó vagy. Nem érdemes bántani, megcsalni, elhagyni téged. Nem érdemes hibáztatni. Mert te másra vagy érdemes.
A problémákra ugyanúgy reagálsz: pedig látnod kellene, hogy eddig sem hozott eredményt.
Engedd el a beidegződéseidet. Haszontalan, értelmetlen dolog. Azt hiszed, ettől biztonságban vagy, de éppen az ellenkezője történik: csak fokozza a bizonytalanságot. Mert mindig felvetődik a kérdés: mi lesz, ha most is rosszul sül el? És valóban, semmi jó nem származik belőle. Tapasztaltad már. De mégis ragaszkodtál, mégsem léptél tovább, míg az élet valami elementáris kihívással lépésre nem kényszeríttet. S általában ez sokkal fájdalmasabb, mintha önállóan léptél volna.
Mert mit teszel? Bántanak-begubózol. Állj ki magad mellett! Csak először fogod kicsit furán érezni magad, mert neked is új lesz az egész dolog, a többiek meglepődnek, de garantálom, legközelebb meggondolják, mikor mit mondanak neked. Fájdalmat okoznak – te sírsz, gyötrődsz, önmagad okolod. Nézd meg, mi okozza benned a fájdalmat. Ismerd meg. Éld át. Ne zárkózz el előle, mert örökre veled marad. De ha megéled, eltűnik a lelkedből.
A kapcsolataink elengedése már nehezebb falat. Hiába égett ki egy emberi kapcsolatod – s most nem teszek különbséget a kapcsolatok között – te csak a szépre gondolsz vissza. Persze, ez természetes is valahol. Viszont ügyelj az egyensúlyra: volt ebben rút, ronda dolog is.
Mert még ezt sem tudjuk szépen csinálni: mielőtt elválnak utjaink, még jól belemarunk a másikba, ha eddig nem bántottuk volna eleget. Elengedni bárkit is –mert előbb utóbb mindenkit el kell engedjünk valamilyen szintén –csak szeretettel lenne szabad tennünk. Megköszönve a lelkünkben mindazt, amit kaptunk, hogy megtanított valamire, megmutatott valamit az életből s kimondani, hogy mindezért hálásak vagyunk.
Magamról tudom, hogy ez nem könnyű. Hogy ehhez idő kell. De hidd el, így utólag visszagondolva mindenre és mindenkire, még a "rossz" dolgokért is hálás vagyok. S ma már nem érzek sem dühöt, sem gyűlöletet. Mert aki akadályozott, megtanított arra, hogy erős legyek, hogy győztes legyek. Aki bántott, megtanított arra, hogy elviseljem, s megtanított arra, hogy nem mindig kell elviselnem. Aki megtagadott, új utakra vitt, új emberek megismerése felé nyitott utat. Aki lenézett, arra ösztönzött, hogy jobban ismerjem meg magam. Én ezért tudtam mindenkit hálával és szeretettel elengedni.
Minden érzésed, minden gondolatod a másikról és a másik felé tovafodrozódik. S aki iránt –bármit tett is veled –kialakul benned a hála és a szeretet, ő is hálát és szeretetet fog érezni irántad. Kialakul benned és körülötted egy hihetetlen, eddig nem ismert nyugalom. Mert ez a lélek törvénye: a lelkek kötődése és nem szemben állása.
Elengedni nem könnyű. De egyre könnyebb lesz számodra, ha megkeresed és meglátod mindenben a jót, ha elfogadod, hogy mindenen túl kell lépni egyszer, mert csak így fejlődhetsz, így mehetsz előre.
Elengedni nem könnyű.
Művészet.
Csak érzéssel, csak lélekkel lehet.
Semmi köze az elméhez, a gondolatokhoz.
Csak a szívhez van köze.
-lindame-
Döntés...
George szeretett mindent, ami tiltott, ami tilos vagy legalábbis az emberekből rosszalló érzést váltott ki. Ébredő torkát a marihuánás cigaretta füstje kaparta, arcáról napközben sem tűntek el az alkohol vágta ráncok, éjszakai álmát dominaruhába öltöztetett fiatal tajvani lányok kétségbeesett sikolya fűszerezte.
Egy ilyen álomból ébredt azon az éjszakán is. Izzadt testéhez ragadt az ócska bársonynadrág, combján a kétnapos ketchupfolttal. Elméje már jó ideje nem volt tiszta, feltételezhetjük, már elméje sem volt. Szúrós, száraz szemét izzadt tenyerével megdörgölte, és a szokásos csendet egy másik ember szuszogása törte meg. Egy angyal feküdt mellette. Először azt hitte a gimnáziumi tivornya hozadéka, egy újabb dugás, ami annyira semmitmondóan unalmas volt, hogy makulátlan, mindent értő és látó esze inkább meg sem jegyezte. Óvatosan megsimogatta a puha, selymes tollakat, szeme sokáig időzött a lány puha, kerek mellein. Ezekre a mellekre biztosan emlékezne. De akkor honnan került ide, hogy jött be a szobájába, mikor feküdt mellé és egyáltalán, mit akar itt?
Az angyal az oldalán feküdt, két apró tenyerét egymás felé fordítva, arcát vele kiékelve. Lapockájának azon a pontján, ahol a szárnyai a hátába ékelődtek egy apró ideg rángott a fehér bőr alatt. Mintha nehéz lenne neki ez a teher, ezek a hatalmas szárnyak. Ugyan olyan békésen aludt mellette a teremtmény, mint ahogy gyermekkorában a mesekönyv elején látta, mikor édesanyjával vasárnap reggel a templomba mentek.
Hirtelen világos lett számára minden, és ugyan ebben a pillanatban úrrá lett rajta a félelem. Hideg patakokban csorgott hátán az izzadtság, egész testében reszketett. Mint akit csínytevésen kaptak, de neki nem ez volt az első csíntevése, évek óta az élete egy hatalmas, végeláthatatlan bűnfolyam volt. Isten felfigyelt rá, most elküldte hozzá az angyalát, hogy véget vessen ennek. George nem értette, hogy egy ilyen tiszta és gyenge teremtény hogyan is tudná megfékezni azt a vad indulatot, ami őt hajtja egyik éjszakából a másikba.
Felült az ágyban, cigarettára gyújtott. Morfondírozott azon, mit is kezdjen ezzel a helyzettel. Észrevette, hogy a körmei piszkosak, pedig a munkát már jó ideje kerülte. Neki, akinek még a körme alatt is sár van, valóban lenne esélye és lehetősége megváltozni? Miközben ezen morfondírozott órák teltek el, hajnalodni kezdett. Észrevette, hogy nem hiányzik neki az alkohol, pedig ennyi idő után a kezei már remegni szoktak. Alapjában véve tetszett neki a változás, de úgy döntött megpróbál változtatni a sorsán.
Többször, erőteljesen meghúzta az ágya mellé állított pálinkás üveget, ez mindég segített neki, amikor nem tudott megnyugodni. Álomba itta magát....
Délben, a közeli templom harangzúgására ébredt dohos, sötét szobájában, egyedül...
-Némber-