DEMA szabadidős honlapja

Nem is akartam megírni ezt a pillanatot, mert nem jól indult - és szomorúságból, különösen ilyen fajtából, azt gondoltam elég -, de aztán ma kedvező irányba fordult a történet, s így elmesélem.

Ebédelni ide a főút mellé egy lacikonyhába szoktam járni.

Talán inkább kifőzdének mondanám, levesek, sültek-főttek széles választéka. Nyáron, jó időben pár asztalt és széket is kitesznek a bódé mellé, így kényelmesebben tudunk enni.

Már tavaly nyáron is megszerettem azt az idős hölgyet, aki minden délben, a kutyájával együtt jött ebédelni, és ebéd után átmentek a szemközti cukrászdába fagylaltozni. Ez úgy történt, hogy a hölgy vett

két tölcséres fagylaltot - egyet magának, egyet a kutyának – visszajöttek, leültek egy asztal mellé, a kutya a földre, és először a kutya és utána a gazdája szépen elnyalogatták a vanília- vagy csokoládéfagylaltot. Szép, kedves pillanatok voltak.

Idén is feltűntek, jöttek fagylaltoztak, de egy jó héttel ezelőtt elmaradtak. Három-négy napig semmi, majd megjelent a hölgy egyedül, ebédelt, átment a cukrászdába visszajött egy krémessel, megette és elsietett. Másnap és harmadnap is.

Nem kérdeztem semmit, csak elszomorodtam. Rosszra gondoltam. Nem volt jó látni egyedül őt.

De ma délben újra együtt voltak, a kutya vígan ugrált a pórázon, és ahogy néztem őket - mosolyogva -, a hölgy, mint aki magyarázza a történteket felém fordult: Meggyógyultunk - mondta - már nem fáj a torkunk.

És mosolygott, és indultak a cukrászdába.

(ez is régi emlék)

Warnock-  

warnock-

(régi írás, régi emlék)

Szeretem a csetreszeket. Nem szívesen dobok ki semmit, régi vonatjegy, elavult térkép, kavicsok, étlapok régen volt éttermekből, sosem olvasott könyvek, mozijegyek, emléktárgyak, kitűzők lepték el lassan a polcokat.

S a régi jegyzetek, hiányos játékok, dobozok, ma már érthetetlen szövegű iratok egy bőröndbe zsúfolódva feküdtek az ágy alatt.

Elég - gondoltam egyszer - elég a múltból, az emlékekből, s minden személyes bejegyzést kiradírozva, átfirkálva, nevet olvashatatlanra satírozva - kicipeltem egy éjszaka a lépcsőházba a bőröndöt a kapu mellé, hátha elviszik.

De nem, ott állt egy-két hétig - én úgy néztem rá, mint ismeretlen tárgyra -,

 aztán megelégeltem és amikor jöttek a szemetesek kivittem az utcára

a kukák mellé. Jól számítottam, a bőrönd eltűnt.

Egy hétig.

Egy hét múlva visszahozták a szemetesek - becsületesen -, és betették a kapu alá.

Még aznap éjjel beraktam az autóba, elvittem egy másik kerületbe, letettem a szemetesládák mellé az utcára, és padlógázzal indulás haza.

Három napig volt nyugalmam, akkor telefonált egy ismeretlen ember, hogy megtalálta a bőröndöt - biztos ellopták -, valahogy kibogarászta a címet,

 tudakozóból szerzett telefonszámot: mehettem a bőröndért, és még meg is kellett köszönni.

Aztán tényleg eltűnt, feltörték a kerékpártárolót és az ott lévő biciklikkel együtt elvitték a bőröndöt is.

Megnyugodtam.

Egy hónap múlva a rendőrségre hívtak be, megtalálták a tolvajokat, leltár szerint visszaadtak mindent.

Azóta nem próbálom elveszteni a bőröndöt.

Beláttam, hozzám tartozik, az én emlékeim, velem kell, hogy éljenek.

Megszerettem őket.

S már nem is zavarnak. Ha ránézek eszembe jut egy-két mosoly, könnycsepp, nevetés, ölelés.

Ilyenkor egy kicsit lelassulok, és elgondolkodom a múlton.

-warnock-