Van-ë legényëd?
Hát, vót ëgy másik katona. Szabadságra mönt. Gyalog persze, abba zidőbe tele a tarisznya cibakkal, mer az hát elálló táplálék vót, nem vót romlandó, vizet ivott rá az embër, és kitartott vele.
Maj, folytatja az útját ëgyik falubú a másikig, Isten tudja, hány falut köllött mönni, mire hazaért, gyalog persze.
Ha valaki fölvötte szekérre, hát az jobbik eset vót.
Majd, ahogy mén az ëgyik falutú a másikig, közbe látja, hogy mén előtte a gyalogúton ëgy női személy.
Hát kilép utánna katonássan, hát ű beéri még a faluig!
Úgy is történt.
Hát, ahogy utóérte, tizënnyóc éves lány vót.
No, utolérte, hát köszöntötték ëgymást illedelmessen, és hát beszédbe eredtek. Hát mint fiatalok, rátértek a szerelem dolgára, és így tovább.
- Van-ë legényëd?
- Hát nincs még. Nem engedik apámék! - Hát mé?
- Hát még fiatal vagyok. Azé.
- Pedig të má szeretnéd, ha vóna legényëd?
- Hát persze hogy szeretném! Tizënnyóc éves vagyok má!
Hát ilyen beszélgetés közbe aztán persze a katona kezdëtt osztán kézimunkázni, osztán hozzányút, vállára tötte a kezit, s a többi.
Hát a lány ëgy kicsit csiklandós vót elejibe, de aztán hát áta. Majd aztán mondja a katona, hogy hát (estefelére jár az idő):
- Nem tudom, hogy mëgháhatnák-ë nálatok? - asz mondja. S aztán fojtatnám az utam tovább.
Erre a lány mondja:
- Gondolom, hogy édösapám beleëgyezik.
Majd nem is soká odaértek, épp a szélső házná laktak a lányék. És mire odaértek, annyira mëgbarátkoztak, hogy szót értettek.
Csókolóztak is. De nem vették észre, hogy a lánynak a nagyanyja a kertbe pösztörködott, és hát a kerítésön kilesött, hogy ezök milyen nagy barátságba gyünnek. Éppen azt beszéték, amikor a kerítés mellett ballagtak,
hogy ki hun fog alunni majd az éjszaka.
A lány mondja:
- Maga biztos a padkán fog helyet kapni, én majd amott, az ágyon alszok.
Ezt beszégették.
De bizon, szöröncsétlenségükre a szüle még jól hallott, és azt möghallotta.
No, be is értek. Közbe begyütt a szüle is a kertbül, és hát vacsoráztak. Rátértek a tárgyra, hogy itt alhat-ë a katona?
- Persze hogy itt alhat! Majd oszt hónap fojtatja az útját. Vacsora után hát mosogatott a nagylány a konyhába.
A szüle persze kisettenködött hozzá, és így mondta nëki:
- Vödd tudomású, hogy mindönt láttam, mindönt hallottam. Henem ha nem úgy lösz, ahogy most én
mondom majd neköd, mögmondom édösapádéknak. Tudod, akkó mi vár rád? A szilaj csikó farkáhó lösző kötve!
Az abbú át, hogy szabadon engedtek ëgy csikót, ami még nem vót fogva hámba, és elengedték, ha ijen bűnt követött el ëgy lány.
A farkáhó kötték.
Hát a lány persze erre mëg is ijedt, és:
- Hát jó van, szülém, lögyön úgy, ahogy maga mondja, csak në szójjon édösapáméknak!
Hát így is történt.
Mikor elfújták a lámpát, mer még abba zidőbe az vót, vagy mécsös, vagy lámpa, pëtlórjomlámpa.
Mikó mán a katona hallotta,
hogy a ház apraja is, nagyja is álomba borút, lëcsúszott a padkárú, és hát odasettenködött ahhoz az ágyhoz, ahogy mëg lëtt beszéve.
Hát föl is lépëtt az ágyra, el is végezték, de valami olyan gyanús vót nëki, a katonának, az egész dologba, bárha sötétbe történt is,
majd hát mikó má mëgelégëdett ő is a dologgal, hát mëgkérdëzi:
- Hány éves vagy is, kishúgom? - aszongya. - Tënnap mondtad, de ma nem jut eszömbe!
Erre a no feleli súgva: - Hettentettő.
- Mennyi?! - kérdëzi még ëccő a katona. - Hettentettő.
Nem vót foga má a mamának...
Erre a katona persze rögtön észrevëtte, hogy csalásrú van szó, lëpërdűt az ágyrú, összeszëdte a
batyuját, föl se őtözött,
és továbbát a hajnali sötétség leple alatt.
1980 Csóka, Banka János(1910)